Az ifjú herceg már évek óta járta a világot, kéttucat idegen nyelven beszélt, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Még többet akart látni a világból, mielőtt megkezdi bölcs uralkodását a saját birodalmában.
     Felkeresett ugyan számtalan gazdag várost, látott mérhetetlenül szegény falvakat, hófödte csúcsokat mászott meg, barátkozott kannibálokkal, túlélt több őserdei kalandot, hónapokig hánykolódott a viharos óceánon, oroszlánra vadászott a szavannákon….csupán a sivataghoz nem volt még szerencséje.
     Mivel a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ellátogatott hát az arab világba, azzal a szándékkal, hogy szolgájával kettesben, keresztültevegelnek a sivatagon.
     Jóakarói óvták ugyan, hogy másodmagával, biztonságos kíséret nélkül, meggondolatlanság útra kelni, de ő nem hagyta magát lebeszélni, s egy forró reggelen, hű szolgájával nekivágtak a homoktengernek.

     Három tündér üldögélt a kristályvizű hegyi tavacskánál. Jócselekedeteikről beszélgettek.
     –  Egy szegény kisleánynak, ott a túlparton, meghaltak a szülei. Most magára maradt házikójában. Igyekszik megállni saját lábán, de azért bizony gyakran felkopik az álla. Találkoztam vele két héttel ezelőtt. Segítettem rajta! Halat fogtam neki a tóból, megsütöttem, odaadtam. No, hogy milyen jó étvággyal ette! Öröm volt nézni!  -  mondta az egyik tündér.
     A másik tündér csodálkozva kapta fel a fejét:
     –  Ó! Egy hete én  is találkoztam ezzel a kislánnyal! Én is adtam neki sült halat, de látod: én arra is gondoltam mit eszik majd másnap. Otthagytam neki egy szép hasú pontyot a következő napra...
     A harmadik tündér mosolygott:
     –  No tegnap én is ugyanezt tettem, de valamivel még többet is: megtanítottam arra miként foghat ki halakat a tóból!
     A közeli fenyőágon piros szárnyú kismadár hallgatta a beszélgetést és így csicsergett:
     –  Kedvesek, jószívűek vagytok mind a hárman, de szerintem  most a harmadik tündér cselekedett közületek legokosabban. Életünkben nem csak ma van és holnap, a holnaputánokra is számítani kell!
     –  Milyen igaz!  –  rebbentek fel a tündérkék a levegőbe. Gyerünk, tanítsuk meg ezt a kisleányt mindenféle hasznos dologra!

     Évi és Panni, jó szemű, szorgalmas kislányok, szamócát szedtek az erdőben. Ha nem is könnyen, sok kutatás, hajolgatás árán, de mindkettőjük kosárkája megtelt édes pirosan mosolygó, illatos szamócával.
     Hazafelé menet két csöppséget vettek észre: pöttömnyi kisfiú és kislány játszott az út menti patakparton. Panni gyorsan a szamócákra terítette kendőjét, Évi azonban nem követte példáját.
     Amikor odaértek, a két csöppség vágyó szemeket meresztett a szamócákra, kérni azonban nem mertek. Ám Évike könnyen kitalálta mire gondolnak. Mindkét gyereknek bőven adott a kosarából. Felderült a kicsik arca, hálás szavakkal köszönték.
     Amikor továbbmentek, Panni nem állta meg kicsit rosszalló, kicsit kárörvendő megjegyzés nélkül:
     -  Most a te kosaradban sokkal kevesebb szamóca van, mint az enyémben!
     Évike nem akarta megbántani barátnőjét, de azért tréfás-komolyan így szólt:
     -  A gyomromnak, igaz, kevesebb maradt, de ez a kevesebb sokkal több  -  a szívemnek!

     Én hozzáteszem: a szamóca is, mint sok más földi dolog, jóra is csábíthat,  -  de az ellenkezőjére is!