Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
— Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
— Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában
— Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
— Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
— Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
— Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
— Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
— Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
— Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában
— Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
— Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
— Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
— Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
— Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
| < Előző | Következő > |
|---|
