Egy hatalmas fa ágán, már csak egyetlen makk lengedezett. A többiek már régen lepottyantak, vagy lefújta őket a szél. A kis mag eltűnődött.
– Vajon itt maradok örökre? Nem is lenne rossz. Itt jó helyem van, a fa táplál engem.
– De akkor soha nem fogsz megismerkedni a nagyvilággal – súgta-búgta a szél.
– Miért kellene ennél többet tudnom? – vitatkozott a magocska. – A napot, az esőt és a szelet már ismerem. Találkoztam madarakkal, mókusokkal. Sőt, már vihart is láttam a nyáron.
– Nem maradhatsz itt örökre – zörögték a faágak.
Az egyik rozsdabarna levél pedig ezt mondta:
– Érzem, hogy én mindjárt útra kelek. Ugorj a hátamra, és rajtam utazhatsz egy darabig.
A kis mag így felelt.
– Félek.
– Mitől?
– Az eséstől, attól, hogy megütöm magam.
– Ugyan már bátorság! – fuvolázta szél, és enyhén meglökte a magocskát, aki a levél hátára huppant, és úgy siklottak ketten lefelé.
A kis mag nem messze ért földet a fától. „Nem is ütöttem meg magamat” – gondolta vidáman. Legurult a levél hátáról, de egy kis kavics megakasztotta. Annak a tövéből nézelődött. „Hát ilyen a nagyvilág! – sóhajtotta, és visszanézett a fára. – Milyen magas, milyen erős! Én vajon leszek valaha ekkora? Lesznek nekem is majd gyermekeim? Mit hoz a jövő”?
Ekkor csodálkozva látta, hogy több társa is ott van még. A következő napokban látta, hogy néhány makkot madarak kapkodtak fel a csőrükkel, a többségét a mókusok szedték össze szaporán. Egy csapat fiú jött arra, félrerúgták a kavicsot, és a kis mag újra gurulni kezdett, majd egy keskeny résen át lebucskázott a föld alá. „Milyen sötét van! – szólt a magocska megszeppenve. – Mi lesz itt velem?”
– Most csak aludj, aludj – mondták a gyökerek. – És álmodj szépet!
A kis mag szót fogadott. Aludt egész télen, míg kinn megérkezett a szúrós dér, a gomolygó köd, a puha hó. A faágakon szikrázó jégcsapok csüngtek, hideg volt nagyon, de a kis makk erről nem tudott, mert ő jó melegben volt, és arról álmodott, hogy vastag derekú, dús lombú fa lett belőle.
Tavasszal arra ébredt, hogy nagy a sürgés-forgás. Lárvák, giliszták mozogtak lenn a mélyben. Nyomukban a talaj porhanyóssá vált. Az egyik nagyobb eső után a magocska azt érezte, hogy megduzzadt. Feszítő érzés fogta el, majd elkezdett kibújni az első vékony kis gyököcske.
„Milyen szép! – nézegette kedvtelve. – Ezt én növesztettem – gondolta büszkén. – Csak egy a baj, rettentő éhes vagyok.” A gyököcske azon nyomban vizet és tápanyagokat szívott fel, és közben tovább nőtt. A gyököcskéből gyökér lett, és abból újabb vékony gyökerek bújtak elő. Újabb feszítő érzésre ébredt, ezúttal a feje búbján. Egy napig nagyon fájt a feje, aztán hirtelen egy rügyecske áttörte a burkot, és elindult felfelé. Nem volt messze a felszín, és mégis micsoda keserves, hosszú út volt, mire kibukkant a földből, ahol éppen sütött a nap.
A hajtás széles és vaskos volt, és jólesően fürdött a napfényben. Örömében így kiáltott: – Jó reggelt, nagyvilág! Megérkeztem!
Néhány nap múlva előbukkantak az első lomblevelek, a hajtás táplálkozni kezdett, és rohamosan növekedett. Körülötte virágok nyíltak, és megismerkedett a szorgos hangyákkal, akik minden áldott nap ugyanabban az időben, ugyanazon úton vonultak el mellette. Találkozott csigákkal, pillangókkal, bogarakkal.
A nyár édes illatú volt, az ősz színes. Megsiratta az első levelét, amikor lehullott, és félt a téltől, mert körülötte a bokrok, cserjék sok ijesztő dolgot meséltek. Az első dér csípése fájt, de azt morogta: – Ha más kibírta, én is kibírom.
A hó lágy volt, és jól esően bebugyolálta.
A következő tavasszal a kis magonc sokat nyúlt. Már több levele volt. Nyáron a pillangók és a legyek megpihentek rajta. Legtöbbet a széllel küszködött, amely morcosan tekergette, hajlítgatta vékony kis törzsét.
Újabb tavasz virradt, és a husáng szomorúan látta, hogy más sarjak gyorsabban nőnek, mint ő, és elfogják a napfényt. Erőlködve igyekezett felfelé, de nem érte utol őket. Egyszer egy erdei egér húzódott be a levelei alá az eső elől.
– De jó, hogy itt vagy kis fácska – mondta az egérke hálásan, és fekete szeme vidáman pislogott.
A husáng pedig büszkén nyújtózkodott, örült, hogy segíthetett. Facsemete korában még mindig voltak, akik felé magasodtak. Viszont az ő törzse egyre vastagabb és erősebb lett, és a gyökerei is egyre mélyebbre hatoltak. Találkozott a vakondokkal, aki járatokat vájt a földbe. A hangyák néha felmásztak a kérgére is. A leveleket néha hernyók rágták meg, de a kis fa egészséges maradt, és csak nőtt, növekedett, gyarapodott. A szél naponta hozta-vitte a híreket, már nem tudta megcibálni a törzsét, de a leveleit szívesen megzörgette.
Már sok tavaszt megért a tölgyfa, amikor sok bogár lepte el. A hernyók márciusban keltek ki, berágták magukat a rügyekbe. Már ez is nagyon fájdalmas volt, de később összeszőtték a fiatal leveleket, és úgy falták őket. Hangos csámcsogásuktól a fa aludni sem tudott. A cincérek lárvái is folyton zabáltak.
– Jaj, jaj, kit hívjak most segítségül? – sóhajtozott a fiatal fa.
– Mi baj? – kérdezte a szél.
– Nézd, hogy pusztítják a leveleimet a hernyók, a bogarak. Elsárgulnak. Mi lesz így velem?
– Majd én szétkürtölöm az erdőben, hogy rajtad milyen sok bogár él – felelte a cserfes szél, és máris útra kelt.
– És az hogy segít rajtam? – kiáltott utána a tölgyfa, de a szél már nem hallotta.
Pár nap telt el, és megérkezett a nagy fakopáncs. A fa megkérdezte:
– Ki vagy te?
– Én vagyok a fák doktora – felelte a madár komolyan, és lábával a fa törzsén kapaszkodott, farkával megtámasztotta magát, és máris munkához látott.
Kop, kop ütögette meg a csőrével a fa törzsét.
– Jaj, jaj, ott fáj, igen ott – mondta fa, de a fakopáncs, már neki is látott kemény csőrével a vésésnek.
Ez is fájt, de a tölgyfa bízott a madárban, és amikor látta, hogy ragadós nyelvével milyen fürgén húzza ki a rovarokat, akkor megnyugodott.
A fakopáncs ott maradt a fán, a fészkét is a törzsbe véste, de a fa nem bánta, örült, hogy meggyógyult, megszerette a fiókákat.
A tölgyfa egyre nagyobb és erősebb lett. A fakopáncs mellett jutott hely a széncinegének, de baglyok is szívesen telepedtek az ágaira. Egyik odvába mókuscsalád költözött be. Oldalán taplógombák nőttek. Szarvasbogarak is berágták magukat a törzsébe, pókok szőtték ágai közt a hálóikat. A fa idővel harminc méternél is magasabbra megnőtt. Ágain új magok érlelődtek, és ő boldogan mesélt nekik hosszú életéről.

Illusztrációk: Menyhárt Éva

 

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
Tanulj velünk! ** Magyar nyelv és irodalom ** Mesék, történetek ** Őszi mesék ** Garay Zsuzsanna: A tölgyfa

Támogatók, segítők

Bartos Erika
Bódai-Soós Judit

Devecsery László
Duga Boglárka
Fecske Csaba

Galambos Bernadett
Garay Zsuzsanna
Hekli Éva
Kányádi Sándor
Kaprinay Éva

K. László Szilvia
Mentovics Éva
Mester Györgyi
Mészely József
Nagy Bandó András
Orgoványi Anikó
Pataki Edit
Péter Erika

Tóth Anna
Tóthárpád Ferenc

Érdeklik a szép fotók?

Látogassa meg a fényképgalériámat!  Művészi fotók az Óperencia főszerkesztőjétől.

Böngésző

Ajánlott böngészők a honlap használatához: Firefox, Opera, Google Chrome. Nem ajánlott böngésző: Internet Explorer 6.