Egy hatalmas fa ágán, már csak egyetlen makk lengedezett. A többiek már régen lepottyantak, vagy lefújta őket a szél. A kis mag eltűnődött.
– Vajon itt maradok örökre? Nem is lenne rossz. Itt jó helyem van, a fa táplál engem.
– De akkor soha nem fogsz megismerkedni a nagyvilággal – súgta-búgta a szél.
– Miért kellene ennél többet tudnom? – vitatkozott a magocska. – A napot, az esőt és a szelet már ismerem. Találkoztam madarakkal, mókusokkal. Sőt, már vihart is láttam a nyáron.
– Nem maradhatsz itt örökre – zörögték a faágak.
Az egyik rozsdabarna levél pedig ezt mondta:
– Érzem, hogy én mindjárt útra kelek. Ugorj a hátamra, és rajtam utazhatsz egy darabig.
A kis mag így felelt.
– Félek.
– Mitől?
– Az eséstől, attól, hogy megütöm magam.
– Ugyan már bátorság! – fuvolázta szél, és enyhén meglökte a magocskát, aki a levél hátára huppant, és úgy siklottak ketten lefelé.
A kis mag nem messze ért földet a fától. „Nem is ütöttem meg magamat” – gondolta vidáman. Legurult a levél hátáról, de egy kis kavics megakasztotta. Annak a tövéből nézelődött. „Hát ilyen a nagyvilág! – sóhajtotta, és visszanézett a fára. – Milyen magas, milyen erős! Én vajon leszek valaha ekkora? Lesznek nekem is majd gyermekeim? Mit hoz a jövő”?
Ekkor csodálkozva látta, hogy több társa is ott van még. A következő napokban látta, hogy néhány makkot madarak kapkodtak fel a csőrükkel, a többségét a mókusok szedték össze szaporán. Egy csapat fiú jött arra, félrerúgták a kavicsot, és a kis mag újra gurulni kezdett, majd egy keskeny résen át lebucskázott a föld alá. „Milyen sötét van! – szólt a magocska megszeppenve. – Mi lesz itt velem?”
– Most csak aludj, aludj – mondták a gyökerek. – És álmodj szépet!
A kis mag szót fogadott. Aludt egész télen, míg kinn megérkezett a szúrós dér, a gomolygó köd, a puha hó. A faágakon szikrázó jégcsapok csüngtek, hideg volt nagyon, de a kis makk erről nem tudott, mert ő jó melegben volt, és arról álmodott, hogy vastag derekú, dús lombú fa lett belőle.
Tavasszal arra ébredt, hogy nagy a sürgés-forgás. Lárvák, giliszták mozogtak lenn a mélyben. Nyomukban a talaj porhanyóssá vált. Az egyik nagyobb eső után a magocska azt érezte, hogy megduzzadt. Feszítő érzés fogta el, majd elkezdett kibújni az első vékony kis gyököcske.
„Milyen szép! – nézegette kedvtelve. – Ezt én növesztettem – gondolta büszkén. – Csak egy a baj, rettentő éhes vagyok.” A gyököcske azon nyomban vizet és tápanyagokat szívott fel, és közben tovább nőtt. A gyököcskéből gyökér lett, és abból újabb vékony gyökerek bújtak elő. Újabb feszítő érzésre ébredt, ezúttal a feje búbján. Egy napig nagyon fájt a feje, aztán hirtelen egy rügyecske áttörte a burkot, és elindult felfelé. Nem volt messze a felszín, és mégis micsoda keserves, hosszú út volt, mire kibukkant a földből, ahol éppen sütött a nap.
A hajtás széles és vaskos volt, és jólesően fürdött a napfényben. Örömében így kiáltott: – Jó reggelt, nagyvilág! Megérkeztem!
Néhány nap múlva előbukkantak az első lomblevelek, a hajtás táplálkozni kezdett, és rohamosan növekedett. Körülötte virágok nyíltak, és megismerkedett a szorgos hangyákkal, akik minden áldott nap ugyanabban az időben, ugyanazon úton vonultak el mellette. Találkozott csigákkal, pillangókkal, bogarakkal.
A nyár édes illatú volt, az ősz színes. Megsiratta az első levelét, amikor lehullott, és félt a téltől, mert körülötte a bokrok, cserjék sok ijesztő dolgot meséltek. Az első dér csípése fájt, de azt morogta: – Ha más kibírta, én is kibírom.
A hó lágy volt, és jól esően bebugyolálta.
A következő tavasszal a kis magonc sokat nyúlt. Már több levele volt. Nyáron a pillangók és a legyek megpihentek rajta. Legtöbbet a széllel küszködött, amely morcosan tekergette, hajlítgatta vékony kis törzsét.
Újabb tavasz virradt, és a husáng szomorúan látta, hogy más sarjak gyorsabban nőnek, mint ő, és elfogják a napfényt. Erőlködve igyekezett felfelé, de nem érte utol őket. Egyszer egy erdei egér húzódott be a levelei alá az eső elől.
– De jó, hogy itt vagy kis fácska – mondta az egérke hálásan, és fekete szeme vidáman pislogott.
A husáng pedig büszkén nyújtózkodott, örült, hogy segíthetett. Facsemete korában még mindig voltak, akik felé magasodtak. Viszont az ő törzse egyre vastagabb és erősebb lett, és a gyökerei is egyre mélyebbre hatoltak. Találkozott a vakondokkal, aki járatokat vájt a földbe. A hangyák néha felmásztak a kérgére is. A leveleket néha hernyók rágták meg, de a kis fa egészséges maradt, és csak nőtt, növekedett, gyarapodott. A szél naponta hozta-vitte a híreket, már nem tudta megcibálni a törzsét, de a leveleit szívesen megzörgette.
Már sok tavaszt megért a tölgyfa, amikor sok bogár lepte el. A hernyók márciusban keltek ki, berágták magukat a rügyekbe. Már ez is nagyon fájdalmas volt, de később összeszőtték a fiatal leveleket, és úgy falták őket. Hangos csámcsogásuktól a fa aludni sem tudott. A cincérek lárvái is folyton zabáltak.
– Jaj, jaj, kit hívjak most segítségül? – sóhajtozott a fiatal fa.
– Mi baj? – kérdezte a szél.
– Nézd, hogy pusztítják a leveleimet a hernyók, a bogarak. Elsárgulnak. Mi lesz így velem?
– Majd én szétkürtölöm az erdőben, hogy rajtad milyen sok bogár él – felelte a cserfes szél, és máris útra kelt.
– És az hogy segít rajtam? – kiáltott utána a tölgyfa, de a szél már nem hallotta.
Pár nap telt el, és megérkezett a nagy fakopáncs. A fa megkérdezte:
– Ki vagy te?
– Én vagyok a fák doktora – felelte a madár komolyan, és lábával a fa törzsén kapaszkodott, farkával megtámasztotta magát, és máris munkához látott.
Kop, kop ütögette meg a csőrével a fa törzsét.
– Jaj, jaj, ott fáj, igen ott – mondta fa, de a fakopáncs, már neki is látott kemény csőrével a vésésnek.
Ez is fájt, de a tölgyfa bízott a madárban, és amikor látta, hogy ragadós nyelvével milyen fürgén húzza ki a rovarokat, akkor megnyugodott.
A fakopáncs ott maradt a fán, a fészkét is a törzsbe véste, de a fa nem bánta, örült, hogy meggyógyult, megszerette a fiókákat.
A tölgyfa egyre nagyobb és erősebb lett. A fakopáncs mellett jutott hely a széncinegének, de baglyok is szívesen telepedtek az ágaira. Egyik odvába mókuscsalád költözött be. Oldalán taplógombák nőttek. Szarvasbogarak is berágták magukat a törzsébe, pókok szőtték ágai közt a hálóikat. A fa idővel harminc méternél is magasabbra megnőtt. Ágain új magok érlelődtek, és ő boldogan mesélt nekik hosszú életéről.

Illusztrációk: Menyhárt Éva

 

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
     Fanyar Nyanyar folyton áfonyát evett. De imádta az erdőszéli kökényt is, amit megcsipkedett a huncut késő őszi dér. Szerette a fanyar dolgokat nagyon!
     Hogy miféle lény is ő, azt kérdezed?
     Hát egy nyanyar, aki a sok kökénytől, áfonyától mindig fanyar. Ilyen egyszerű! Kék kendőt visel a fején. Kócosan kilóg belőle furcsán sárgászöld haja.  A ruhája is kék, hosszú, majdnem a földig ér és tele van lyukakkal meg szakadásokkal, mert tudod a kökénybokor nagyon szúrós! De őt ez nem zavarja. Tökéletesen beleolvad az érett kökény vagy áfonya bokorba, ezért észre sem vennéd, ha arra járnál, amerre ő. Vagy, ha észrevennéd, mit is látnál? Hogy egy kékséges rémség kéket eszik? Néha olyan boldog, hogy majszolgatás közben felkiált: Juuuuj, de finom, juuuuj, de jó fanyar!
     Egyébként nyanyarok mindig is éltek Manóföldön, csak tudjátok, a tündérek és a törpék annyira szeretik, ha róluk szólnak a történetek, hogy szívesen hallgatnak a létezésükről. Fanyar Nyanyar nagyon szende és félénk volt. Lehet, hogy tőled is megijedne! 
     Képzeld el, egyszer nagyon furcsa dolog történt!
     Fanyar Nyanyar éppen áfonyát majszolgatott, amikor megszólalt egy vékonyka hang:

Bővebben: Galambos Bernadett: Fanyar Nyanyar lekvárja

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék

     Meleg Levegőcske egy csendes völgyben üldögélt. Mindenki szerette napfényszínű haját, simogató mosolyát.
     Az őszi szél neki hordta össze a lehullott színes leveleket.
     A völgyben álló házikók piros tetejét megcsillogtatta  a felszálló pára.
     A réten harmatos füvet legeltek az őzek.
     A mókusok a tölgyesben makkot gyűjtöttek és elrejtették az  avar alatt, aztán elfelejtették a rejtekhelyet és újabbat kerestek maguknak.
     Az emberek betakarították a kukoricát, a burgonyát és a répát. Szekereik már a falu határában zörögtek.
     „Milyen jó is ez az indián nyár, áldott meleg levegő” – mondogatták.
     Meleg Levegőcske kihúzta magát a büszkeségtől, és még feljebb húzódott a hegyek oldalán.
     Egyszer csak valami furcsát érzett. Megborzongott.
     Hideg Levegő hetyke legény volt. Gyorsan kelt át a hegyen. Amikor meglátta Meleg Levegőcskét rögtön beleszeretett. Magához ölelte, megpörgette és a magasba repítette.
     „Jaj, mit csinálsz! Félek tőled!”– kiabálta Meleg Levegőcske.
     „Itt a hideg levegő! Hatalmas szél kerekedik! Jön az eső!” – fogták kalapjukat az emberek is.
     A mókusok elbújtak odúikba, az őzikék behúzódtak a cserjésbe, az emberek a házaikba.
     Hideg Levegő pedig repítette, repítette Meleg Levegőcskét az égbe. Ott könnyekké vált bánatában és kis felhő lett belőle.
     Gyermekük, a szél, még sokáig hordta az avart a völgyben, aztán huss, kiszaladt a völgyből, hogy másik mulatságot keressen magának.
     A kis felhő csak nézte, nézte fentről a völgyet. Bánatában eleredt a könnye és csak sírt, sírt, amíg bírta. Csendes esőjével megöntözte a szántásokat, a friss vetéseket. A völgy magához ölelte, ő pedig várta a felkelő napot.

 

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.
golya     A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
     Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?... 
     Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?  
     Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
     Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.  
     No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?

Bővebben: Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár!

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék

Madaras Néni Ősz Anyó barátnője, s persze láthatatlan, mint a tündérek, manók, óriások és más effélék – vagyis nagyon kell figyelnie annak, aki mégis látni akarja. Lerajzolni könnyebb, bár az sem könnyű, mert Madaras Néni furcsa néni. Elég, ha a külsejét nézed, a zöld kesztyűs kezét, amellyel kampós botot lenget (az egyikkel) és bőrtáskát lóbál (a másikkal). Kék harisnyanadrágos lábain nincs cipő. Talán azért, hogy be ne törje a házak tetejét, hiszen a földre nem lép soha: mindig csak a magasban jár. Léghajón érkezik, de azt sem köti ki a világért sem – megparancsolja neki, hogy lebegjen csak a háta mögött. Na és a szemüvege, ahogy a fülére kanyarodik, az a csodás, piros keretes zöld szemüveg a zöld füleken, a csigákban göndörödő kék haj bozontjában! A régimódi barna kalap a lengedező dísszel már ráadás csupán, de elmaradhatatlan ráadás.

Bővebben: Horgas Béla: Madaras néni meséje

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
Sün Simi egy derengőfényű kora nyári hajnalon született. Olyan csupasz és sima volt újszülött korában, hogy anyja a Simi nevet adta neki. Siminek azonban, mint minden valamirevaló sünnek, már élete első napján előbújtak fehér tüskéi. Szépen növekedett és hamarosan ő lett a legügyesebb a süngyerekek közül. Sok gyakorlással az összegömbölyödést is kezdte megtanulni. Esténként már elkísérhette mamát vadászni, de egyedül még nem merészkedett volna messzire a gondosan bélelt családi fészektől.
    Sün Simi egy este ezzel a kéréssel állt a mamája elé:
    – Mama, engedj el kérlek ma este egyedül, hadd hozzak én vacsorát. Te már úgyis sokat dolgoztál és biztosan fáradt vagy.

Bővebben: Mészely Adél: Az első út egyedül

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
Volt egyszer egy eleven, mindenre kíváncsi kis manó. Ő volt a legeslegkisebb kis manó a manócsaládban. Szülei és testvérei nagy szeretettel és törődéssel vették körül. Otthonuk, a szép Manóvölgy, telis-teli volt virágokkal. A kis patak fölött mind megannyi híd ívelt át, körös-körül pedig tarka pillangók és szivárványszárnyú szitakötők repdestek.
    Nőtt-növekedett Kismanó, s mikor elég nagy lett, mint minden rendes manógyereket, őt is beíratták a manóiskolába. Szülei lázasan készülődtek. Megvettek mindent, ami a tudományhoz kellett: húsz darab bükkmakkot a számoláshoz, két fácántollat az íráshoz, öt lapulevelet, hogy legyen mibe írni, háncsból font tarisznyát, s még ki tudja, mi mindent… A  leendő kisdiákot kiokosították, hogyan kell illedelmesen viselkedni, és bátorították, hogy egyáltalán nem kell félni.
    Kismanó csak kacagott szülei buzgóságán. Vidáman kergette a pillangókat, gyűjtögette a szép kavicsokat továbbra is.
    – Messze van még az aranyszínű ősz, jó anyám! Ráér még az okítás, jó apám!
    Elérkezett a ragyogó nyár vége.

Bővebben: Cinca Katica: Kismanó iskolába indul

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
    Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
    Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
    – Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.

Bővebben: Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
   — Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
   Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.

Bővebben: Sebők Éva: Az alma meg a kerti manó

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
Reggel jót nevettünk magunkon — és egymáson.  Olyanok voltunk, akár az óvodás bohócok, pedig mi nem is tettünk piros orrot magunkra.  Mégis pirult az orrunk.  Pirosra csípte a hideg.  Legközelebb nem hagyom magamat, visszacsípem, aztán majd meggondolja, hogy csipkedjen-e tovább...     
     Amikor kinéztünk a csoportszoba ablakán, csodálkozva láttuk, hogy az udvar fáiról, pitty és potty, hullanak lefelé a levelek.  Szépek voltak, de sajnáltam őket.

Bővebben: Devecsery László: Dani különös ötlete

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Őszi mesék
Tanulj velünk! ** Magyar nyelv és irodalom ** Mesék, történetek ** Őszi mesék

Támogatók, segítők

Bartos Erika
Bódai-Soós Judit

Devecsery László
Duga Boglárka
Fecske Csaba

Galambos Bernadett
Garay Zsuzsanna
Hekli Éva
Kányádi Sándor
Kaprinay Éva

K. László Szilvia
Mentovics Éva
Mester Györgyi
Mészely József
Nagy Bandó András
Orgoványi Anikó
Pataki Edit
Péter Erika

Tóth Anna
Tóthárpád Ferenc

Érdeklik a szép fotók?

Látogassa meg a fényképgalériámat!  Művészi fotók az Óperencia főszerkesztőjétől.

Böngésző

Ajánlott böngészők a honlap használatához: Firefox, Opera, Google Chrome. Nem ajánlott böngésző: Internet Explorer 6.