Őszi mesék
Meleg Levegőcske egy csendes völgyben üldögélt. Mindenki szerette napfényszínű haját, simogató mosolyát.
Az őszi szél neki hordta össze a lehullott színes leveleket.
A völgyben álló házikók piros tetejét megcsillogtatta a felszálló pára.
A réten harmatos füvet legeltek az őzek.
A mókusok a tölgyesben makkot gyűjtöttek és elrejtették az avar alatt, aztán elfelejtették a rejtekhelyet és újabbat kerestek maguknak.
Az emberek betakarították a kukoricát, a burgonyát és a répát. Szekereik már a falu határában zörögtek.
„Milyen jó is ez az indián nyár, áldott meleg levegő” – mondogatták.
Meleg Levegőcske kihúzta magát a büszkeségtől, és még feljebb húzódott a hegyek oldalán.
Egyszer csak valami furcsát érzett. Megborzongott.
Hideg Levegő hetyke legény volt. Gyorsan kelt át a hegyen. Amikor meglátta Meleg Levegőcskét rögtön beleszeretett. Magához ölelte, megpörgette és a magasba repítette.
„Jaj, mit csinálsz! Félek tőled!”– kiabálta Meleg Levegőcske.
„Itt a hideg levegő! Hatalmas szél kerekedik! Jön az eső!” – fogták kalapjukat az emberek is.
A mókusok elbújtak odúikba, az őzikék behúzódtak a cserjésbe, az emberek a házaikba.
Hideg Levegő pedig repítette, repítette Meleg Levegőcskét az égbe. Ott könnyekké vált bánatában és kis felhő lett belőle.
Gyermekük, a szél, még sokáig hordta az avart a völgyben, aztán huss, kiszaladt a völgyből, hogy másik mulatságot keressen magának.
A kis felhő csak nézte, nézte fentről a völgyet. Bánatában eleredt a könnye és csak sírt, sírt, amíg bírta. Csendes esőjével megöntözte a szántásokat, a friss vetéseket. A völgy magához ölelte, ő pedig várta a felkelő napot.
A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra. Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...
Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?
Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Madaras Néni Ősz Anyó barátnője, s persze láthatatlan, mint a tündérek, manók, óriások és más effélék – vagyis nagyon kell figyelnie annak, aki mégis látni akarja. Lerajzolni könnyebb, bár az sem könnyű, mert Madaras Néni furcsa néni. Elég, ha a külsejét nézed, a zöld kesztyűs kezét, amellyel kampós botot lenget (az egyikkel) és bőrtáskát lóbál (a másikkal). Kék harisnyanadrágos lábain nincs cipő. Talán azért, hogy be ne törje a házak tetejét, hiszen a földre nem lép soha: mindig csak a magasban jár. Léghajón érkezik, de azt sem köti ki a világért sem – megparancsolja neki, hogy lebegjen csak a háta mögött. Na és a szemüvege, ahogy a fülére kanyarodik, az a csodás, piros keretes zöld szemüveg a zöld füleken, a csigákban göndörödő kék haj bozontjában! A régimódi barna kalap a lengedező dísszel már ráadás csupán, de elmaradhatatlan ráadás.
Sün Simi egy este ezzel a kéréssel állt a mamája elé:
– Mama, engedj el kérlek ma este egyedül, hadd hozzak én vacsorát. Te már úgyis sokat dolgoztál és biztosan fáradt vagy.
Nőtt-növekedett Kismanó, s mikor elég nagy lett, mint minden rendes manógyereket, őt is beíratták a manóiskolába. Szülei lázasan készülődtek. Megvettek mindent, ami a tudományhoz kellett: húsz darab bükkmakkot a számoláshoz, két fácántollat az íráshoz, öt lapulevelet, hogy legyen mibe írni, háncsból font tarisznyát, s még ki tudja, mi mindent… A leendő kisdiákot kiokosították, hogyan kell illedelmesen viselkedni, és bátorították, hogy egyáltalán nem kell félni.
Kismanó csak kacagott szülei buzgóságán. Vidáman kergette a pillangókat, gyűjtögette a szép kavicsokat továbbra is.
– Messze van még az aranyszínű ősz, jó anyám! Ráér még az okítás, jó apám!
Elérkezett a ragyogó nyár vége. Bővebben...
Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
– Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Amikor kinéztünk a csoportszoba ablakán, csodálkozva láttuk, hogy az udvar fáiról, pitty és potty, hullanak lefelé a levelek. Szépek voltak, de sajnáltam őket.
— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája. Bővebben...
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
