Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.
     A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
     Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?... 
     Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?  
     Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
     Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.  
     No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük? Bővebben...

Madaras Néni Ősz Anyó barátnője, s persze láthatatlan, mint a tündérek, manók, óriások és más effélék – vagyis nagyon kell figyelnie annak, aki mégis látni akarja. Lerajzolni könnyebb, bár az sem könnyű, mert Madaras Néni furcsa néni. Elég, ha a külsejét nézed, a zöld kesztyűs kezét, amellyel kampós botot lenget (az egyikkel) és bőrtáskát lóbál (a másikkal). Kék harisnyanadrágos lábain nincs cipő. Talán azért, hogy be ne törje a házak tetejét, hiszen a földre nem lép soha: mindig csak a magasban jár. Léghajón érkezik, de azt sem köti ki a világért sem – megparancsolja neki, hogy lebegjen csak a háta mögött. Na és a szemüvege, ahogy a fülére kanyarodik, az a csodás, piros keretes zöld szemüveg a zöld füleken, a csigákban göndörödő kék haj bozontjában! A régimódi barna kalap a lengedező dísszel már ráadás csupán, de elmaradhatatlan ráadás.

Bővebben...

Sün Simi egy derengőfényű kora nyári hajnalon született. Olyan csupasz és sima volt újszülött korában, hogy anyja a Simi nevet adta neki. Siminek azonban, mint minden valamirevaló sünnek, már élete első napján előbújtak fehér tüskéi. Szépen növekedett és hamarosan ő lett a legügyesebb a süngyerekek közül. Sok gyakorlással az összegömbölyödést is kezdte megtanulni. Esténként már elkísérhette mamát vadászni, de egyedül még nem merészkedett volna messzire a gondosan bélelt családi fészektől.
    Sün Simi egy este ezzel a kéréssel állt a mamája elé:
    – Mama, engedj el kérlek ma este egyedül, hadd hozzak én vacsorát. Te már úgyis sokat dolgoztál és biztosan fáradt vagy. Bővebben...

Volt egyszer egy eleven, mindenre kíváncsi kis manó. Ő volt a legeslegkisebb kis manó a manócsaládban. Szülei és testvérei nagy szeretettel és törődéssel vették körül. Otthonuk, a szép Manóvölgy, telis-teli volt virágokkal. A kis patak fölött mind megannyi híd ívelt át, körös-körül pedig tarka pillangók és szivárványszárnyú szitakötők repdestek.
    Nőtt-növekedett Kismanó, s mikor elég nagy lett, mint minden rendes manógyereket, őt is beíratták a manóiskolába. Szülei lázasan készülődtek. Megvettek mindent, ami a tudományhoz kellett: húsz darab bükkmakkot a számoláshoz, két fácántollat az íráshoz, öt lapulevelet, hogy legyen mibe írni, háncsból font tarisznyát, s még ki tudja, mi mindent… A  leendő kisdiákot kiokosították, hogyan kell illedelmesen viselkedni, és bátorították, hogy egyáltalán nem kell félni.
    Kismanó csak kacagott szülei buzgóságán. Vidáman kergette a pillangókat, gyűjtögette a szép kavicsokat továbbra is.
    – Messze van még az aranyszínű ősz, jó anyám! Ráér még az okítás, jó apám!
    Elérkezett a ragyogó nyár vége. Bővebben...

    Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
    Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
    – Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva. Bővebben...

Reggel jót nevettünk magunkon — és egymáson.  Olyanok voltunk, akár az óvodás bohócok, pedig mi nem is tettünk piros orrot magunkra.  Mégis pirult az orrunk.  Pirosra csípte a hideg.  Legközelebb nem hagyom magamat, visszacsípem, aztán majd meggondolja, hogy csipkedjen-e tovább...     
     Amikor kinéztünk a csoportszoba ablakán, csodálkozva láttuk, hogy az udvar fáiról, pitty és potty, hullanak lefelé a levelek.  Szépek voltak, de sajnáltam őket. Bővebben...

Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
   — Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
   Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája. Bővebben...

     Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
     – Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
     A falevél erre sírva fakadt.
     – Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne! Bővebben...

    Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:

Bővebben...