Világéletemben sok mindent láttam már. Olyan gyereket is láttam, aki a hideg vizet nem szereti, de még olyant nem láttam, aki a dinnyét nem szereti.
     Magam is éltem-haltam érte kisgyerek koromban. Mikor édesanyám mosakodni kergetett a kúthoz, akárhányszor azt mondtam neki:
     – Inkább ennék dinnyét!
     De nem is álltam ám meg a jó szándéknál. Ami dinnye volt a kertünkben, azt én mind kivallattam, érett-e már. Amelyik a kopogtatásra nem akart vallani, azt a csillagos nyelű kis bicskámmal vontam kérdőre. Soha minálunk dinnye meg nem érhetett, mert mind meglékeltem feleérésében.
     Egyszer aztán az édesapám galléron kapott, éppen mikor a legjavában beszélgettem egy cserhajú sárgadinnyével.
     – Ohó, fiamuram, maga nagyon rosszul gazdálkodik! Nem szabad mindnyájunk elől elpusztítani a dinnyét. Ami másé, nem Tamásé.
     Fiamuram elszontyolodott egy kicsit, és szomorúan simogatta végig a szemével a zsendülő görögdinnyéket.
     – Hát akkor mi a Tamásé?
     – Ami az ő kertjében terem.
     – Hát melyik a Tamás kertje?
     – Ejnye, de mindent szeretnél tudni, lelkem gyermekem – nevette el magát édesapám, s kézen fogva elvezetett a kert sarkába.
     – Hány esztendős vagy te most, hékám? – kérdezte tőlem.
     – Hat, édesapám.
     – No, hát akkor lépj hatot! Amekkorát kilépsz, akkora lesz a kerted.
     Léptem olyan hatot, hogy elég lett volna tizenkettőnek. Akkor az édesapám a markomba nyomott hat szem dinnyemagot.
     – Minden lépésnél ültess egyet. Hat dinnyebokor csak neked teremje a dinnyét.
     Ástam hat gödröcskét, a hat dinnyemagot eltemettem, betakartam, meglocsoltam, még tán szép álmot is kívántam nekik. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szépeket álmodtam mint dinnyésgazda. Akkora dinnyéket láttam álmomban, mint a káposztáshordók, s mindnyájának a hajába az volt belevésve: ez a Tamásé, senki másé.
     Szaladtam is másnap reggel a kertembe nagy hegyesen, s visszakergettem a húgocskámat, aki kövér kis karjával belém csimpeszkedett.
     – Ami Tamásé, az nem a másé! Eredj a magad kertjébe! Én nem adok a dinnyéimből. Be se bírnád őket gurítani.
     No, igaz is volt, mert nem volt ott semmi gurítanivaló se. A dinnyemagok igen jóízűen aludtak, s eszük ágában se volt fölébredni. Úgy is mentem én be, mint akit orron vertek.
     – Mi baj, gazduram? – nevetett rám édesapám.
     – Még most se teremnek a dinnyéim – tört el a mécsesem.
     – Jaj, gazduram, odább lesz az az idábbnál – csendesített édesapám. – Beletelik egy hét, mire a dinnyemagok kikelnek. De ha nagyon letemetted őket, meg se fogják.
     "No, majd kivárom én azt" – gondoltam magamban. Vártam is türelemmel vagy három nap. De a negyediken már kikapartam az első dinnyemagot a fészkéből.
     – Hadd nézlek, megfogtad-e?
     Nagyon elszomorodtam, mert nem fogott biz az semmit se. Inkább szétrepedt egy kicsit a haja az oldalán.
     – Ott bújt volna ki belőle a gyökerecskéje meg a száracskája – magyarázta az édesapám, mikor a panaszom hallotta.
     Hittem is én azt, meg nem is. Hogy bizonyosabb legyek a dolog felől, másnap megint előkotortam egy dinnyemagot. Ennek már vékony kis zöld bajusza is fakadt az oldalán. Aztán mindennap kibontottam egy-egy gödröt, és egyre jobban elment a kedvem a dinnyeföldemtől. Mit ér az, ha mind a föld alatt erednek meg a dinnyemagjaim?
A hatodik dinnyemagnak nem kellett segítenem: előbújt szépen magától is. Két szív formájú levelecskéje éppen akkor nyílt szét a reggeli napsugárban, mikor odaértem.
     – Ami Tamásé, nem lesz a másé! – kiáltottam el magamat, és örömömben kiszakajtottam a parányi dinnyebokrot. Szaladtam be vele édesapámhoz, és már messziről dicsekedtem neki:
     – De ez már csak megfogta, ugye, édesapám?
     Haragudott is, nevetett is édesapám, mikor a fejem búbjára koppantott.
     – De hát minek tépted ki, te golyhó? Most már odavan az egész kerted. Már látom, sohase lesz belőled dinnyésgazda.
     Azóta nem is próbáltam meg a dinnyetermesztést.

 

< Előző		Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Mesék növényekről