Balázs gyakran játszadozott a padláson. Olyankor régi kacatok, elfeledett játékok, ócska biciklik és még számtalan kincs került elő. Ahányszor átforgatta a régi dobozokat, kofferokat, mindig talált valami érdekeset. Így aztán sok, számára kedves játékra tett szert, de leginkább ahhoz a bicskához ragaszkodott, amit a rengeteg kacat alatt, egy régi lisztesláda mélyén talált. Domború, fa nyeléből könnyen ki lehetett hajtani a széles pengét. A hegyes acélnak éle talán sosem volt, de Balázs mindig magával vitte, amikor a mezőre vagy az erdőbe indult portyázni.  
     Szép, nagy kertet gondoztak odahaza, de olyan jól sehol sem tudott játszani, mint a nagyszüleinél, falun. A mamánál is volt kert, de más, mint otthon. A füvet nem fűnyíróval, hanem kaszával vágta a nagyapja. A kertben inkább csak gyümölcsfák nőttek, azok is összevissza. A telket betonrácsos, vékony kerítés határolta, de szükség nem volt rá, hiszen a kapu mindig tárva volt. A kutyák szabadon járkálhattak, a környéken mindenki ismerte egymást, az ajtókat nem szokták bezárni. A gyümölcsös végében igazi dzsungel kezdődött. Ha nem mentek fürödni a patakra, akkor Balázs a legtöbb idejét ott töltötte.
     A sűrű bozótos erdőt a felnőttek mesze elkerülték. Gyerekek nem laktak kilométeres körzetben sem, mégsem érezte magát egyedül. Ismerte az összes ösvényt, hiszen ő járta ki azokat, legalábbis úgy gondolta. A madarak? Pontosan tudta, melyik fán hány fészek rejtőzik. Napokig el tudott volna bujdokolni, de nem volt rá szükség, még akkor sem, ha rossz fát tett a tűzre. No, nem szó szerint akkor, hanem, amikor valami butaságot csinált.
     Megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy olyan dzsungelt „birtokol”, amit rajta kívül senki más nem ismer. A lombos ágakból sátrat épített, kövekből kis padot rakott ki az árok oldalában, titkosírással különös jeleket, ábrákat rajzolt a hegyesre faragott kis botokkal. Mindig gyorsan telt az idő. A sűrű bozót kellemes hűvössel szolgált a legnagyobb melegben is.
     Lehetne szaporítani a szót, de a lényeg az, hogy a bugylinak igencsak nagy hasznát vette. Ha életlen volt is, a hegye bizony néha megsértette a kezét. Olyankor csak annyit mondott sziszegve: „katonadolog”. Ezt a mondást a nagyapjától hallotta először, aztán meg ő mondogatta játszótársának, ha valami baj történt, pedig igazi katonákat nem, csak az ólomkatonákat ismerte. És ezt a versikét:

PIPADAL
Katona volt ükapám, Katona volt nagyapám. Pám-pám paripám, katona lett az apám. Pám-pám paripám, tüzet okád a pipám.	Tüze hamar lelohad,        csak a hamuja marad.        Tekeredő füstje        azt írja az égre:        nagyobb szükség volna        kovácsra, meg pékre.

     „Katonadolog” – bökte ki akkor is, amikor eljött hozzá Nóri, hogy együtt dézsmálják a finom roppanós cseresznyét, de lepottyant, mielőtt felmászott volna a fa törzsén.
     – A lányok nem lesznek katonák, hát még ezt sem tudod? – mondta incselkedve, pedig sajgott a feneke. Az is megesett, hogy Balázs a kapával akkorát suhintott, hogy fejbe vágta vele a háta mögött álló vadóc kislányt. Volt is vonyítás! Na, persze ez is egy olyan eset, amikor illetlenség lett volna azzal viccelődni, hogy: „mire katona leszel, kinövöd”. Inkább – mert Balázs jártas volt az efféle dolgokban is – előkapta a bugylit, és a penge hideg lapját rászorította Nórika felpúposodó homlokára.
     – Már jobb, ugye? – kérdezte reménykedve a fiú. – Értek ám hozzá! Amikor nekirohantam az asztal sarkának, anyu is így csinálta.
     – Sokkal jobb – sóhajtotta Nóri, de alig tudta visszatartani a könnyeit. Balázs érezte, hogy azért ennyivel nincs rendben a dolog. Hogy felvidítsa, egyszerű kis vonalakkal egy mosolygó fejet rajzolt a poros földre, de a kislány nem nagyon figyelt rá. – Jó hideg, jó kis bugyli ez – terelte a szót Nóri.
Balázs tudta jól, hogy barátnője lány létére mennyire vágyik egy olyan bicskára, mint az övé.
     – Régi vacak ám – mondta, mintha kitalálta volna Nóri gondolatait. – De szeretem, nem is tudnék meglenni nélküle – zárta le a témát. Aztán lassan mindketten megnyugodtak, a sajgás is csillapodott, a kapálás meg várhatott.

     A barátság később csak erősödött, főként, amikor Balázs kölcsönadta a bicskát, hogy együtt vágjanak mogyoróbotokat. Az erdei rejtekhelyeket is megmutatta Nórinak, hiszen már ő volt a barátja: az egyetlen, aki gyakran vele töltötte a délutánt.
     – Te vagy a legjobb barátom – mondogatta Balázs, miközben elfoglalták helyüket a magaslesen, ahonnan nagyszerű panoráma tárult a szemük elé. Különleges kilátás volt onnan, ahonnan a jövőbe is el lehetett látni. Látták a hegyeket, a csörgedező patakot, a szántáson átszaladó vadakat, de a képzeletbeli jövőt is. Fantáziájuk messze repítette őket. Látták, ahogyan együtt mennek majd a középiskolába, azt, hogy hol fognak lakni, és azt is, hogy ők lesznek a legjobb természetvédők…

     Aztán Nóriék néhány év múlva elköltöztek, mert az édesapja az ország távoli vidékén kapott munkát. A gyerekek még évekig leveleztek. Mindketten elhelyezkedtek, Balázs megnősült, Nóra férjhez ment. Egyszer csak a képeslapok is elmaradtak. Az utolsó küldeményt Balázs adta postára miután díszes levél érkezett egykori játszótársától, Nórától. A papíron csak egy mondat állt: „Kisfiam született, és a Balázs nevet kapta!” A kézzel írt sor mellett egy mosolygós arc vonalas ábrája, valami ilyen:   is volt. Emlékezett a rajzra, amit gyermekkorukban barátnőjének karcolgatott a porba.
     Balázs meghatottan olvasta az üzenetet. Másnap kis csomag kelt útra, harmadnap megérkezett a címzetthez, Nórához. Benne egy apró kis tárgy lapult: a bugylibicska!

 

< Előző		Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Mesék emberekről