Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak pedig felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
     Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:
    – Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.
    – Ugyan ne tréfáljon kend – mondta az asszony –, talán bizony kincset talált?
    – Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén?    Belerekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér; „Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg." „Hát hogyne segíteném?" – mondtam én.
    Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem, van-e feleségem. Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere. „No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül."
    – Hallja-e – mondta az asszony –, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára!
    – Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit.
    – Hát jól van, kívánok. Ó, uram istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!
    Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt szépen összetekeredve.
    – Látod, hogy igazam volt – mondta a szegény ember. – Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.
    A szegény ember elővette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábos felfordult, s a kolbász kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni:
    – Jaj de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!
    S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel levenni nem lehetett.
    Hej, uram teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak?
    Mondja az ember:
    – Előbb ezt a kolbászt vegyük le.
    Próbálja az asszony, nem tudja levenni.
    – Hát bizony ezt le kell venni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
    – De már azt nem engedem!
    – Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!
    – De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek!  Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni?
    – Tudod mit, asszony – mondja az ember –, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról!
    – Mit gondol kend, hiszen ez a harmadik kívánság lenne?! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent!
    – Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról.
    Mit volt, mit nem tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.
    Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Mesék emberekről