Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak pedig felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
     Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:
Bővebben...

     Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malacka túr: volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: vadász, halász, madarász, üres tarisznyában kotorász; kevés istenáldása volt a munkáján.
     Hanem amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon Isten nevében bár egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserébe neki adja valamelyik fiát. Bővebben...

     Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
     Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

Bővebben...

Volt egyszer egy messzi-messzi ország, úgy hívták: Angyalvölgy. Körös- körül fellegek övezték. A Nap soha nem tért nyugovóra, mindig beragyogta a fény. Itt éltek az angyalok örökös békességben és boldogságban. Köztük lakott az az angyallány, akiről most mesélni fogok.
     Termete, mint a karcsú nádszál, haja fekete, mint a holló tolla, szeme, mint a zafír. Selyemruhája zöld színben tündökölt, lágyan lebbent, ahogy lépett. Szárnyait csak sejteni lehetett, ahogy meg-megcsillantak a napfényben. Bővebben...

     Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.
     Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.
Bővebben...

     Évi és Panni, jó szemű, szorgalmas kislányok, szamócát szedtek az erdőben. Ha nem is könnyen, sok kutatás, hajolgatás árán, de mindkettőjük kosárkája megtelt édes pirosan mosolygó, illatos szamócával.
     Hazafelé menet két csöppséget vettek észre: pöttömnyi kisfiú és kislány játszott az út menti patakparton. Panni gyorsan a szamócákra terítette kendőjét, Évi azonban nem követte példáját.
     Amikor odaértek, a két csöppség vágyó szemeket meresztett a szamócákra, kérni azonban nem mertek. Ám Évike könnyen kitalálta mire gondolnak. Mindkét gyereknek bőven adott a kosarából. Felderült a kicsik arca, hálás szavakkal köszönték.
     Amikor továbbmentek, Panni nem állta meg kicsit rosszalló, kicsit kárörvendő megjegyzés nélkül:
     -  Most a te kosaradban sokkal kevesebb szamóca van, mint az enyémben!
     Évike nem akarta megbántani barátnőjét, de azért tréfás-komolyan így szólt:
     -  A gyomromnak, igaz, kevesebb maradt, de ez a kevesebb sokkal több  -  a szívemnek!

     Én hozzáteszem: a szamóca is, mint sok más földi dolog, jóra is csábíthat,  -  de az ellenkezőjére is!

 

     Akkoriban, amikor ez a történet megesett, még minden országban király uralkodott, akik sok-sok fiúgyermeket nemzettek, hogy biztosítva legyen az utódlás. A Csengettyűfalvával szomszédos királyságban azonban az öreg uralkodónak csupán egy lánya született, aki ráadásul igen furcsa teremtés volt. Kiskorától kezdve, csakis a vadaskertjében érezte jól magát, kedvenc állatai között. Még a barátait is aszerint válogatta, hogy ki kedveli az állatokat, ki nem, és csak azokat szerette igazán, akik valamilyen különleges, általa még nem ismert élőlénnyel tudták meglepni, megajándékozni.
     A tizennyolcadik életévét betöltve eladósorba került, azonban nem vette komolyan egyik kérőjét sem, továbbra is csak a vadaskertje volt számára a fontos, és egyik udvarlója sem tudott a kegyeibe férkőzni.
     Apja hamarosan megelégelte, hogy egy szem utódja nem akar férjhez menni, s ő hiába vár unokára. Országszerte közhírré tétette hát, hogy annak adja a leánya kezét, s vele a trónt, aki a különc gyermeket megörvendezteti valami rendkívüli ajándékkal, amitől maga is kezes „báránnyá” válik, s hajlandó lesz végre férjhez menni.
     Tódultak a királyi udvarba a különféle rendű és rangú fiatalemberek, akik sokféle élőlényt hoztak magukkal. Sárkányon kívül - mivel az már akkor is kihalófélben volt, s emiatt védettnek számított - mindenféle fajta síró, bőgő, mekegő, visító, szaladó, csúszó-mászó állat özönlötte el a várudvart, azonban gazdáik egyike se felelt meg a királylánynak. Bővebben...

    Egy földmívesnek három fia született. Annyira egyformák voltak, hogy idegenek ikreknek vélték őket.
    Békés életük volt, sok munkával, kevés pihenéssel. A fiúk szorgalmasan dolgoztak családjuk földjén, szívesen teljesítették atyjuk kéréseit, s megtanulták, hogy a ki sem mondott elvárásoknak is megfeleljenek.
    Egyik derűs tél végi napon atyjuk váratlan feladattal bízta meg őket:
    – Felnőttetek, fiaim! Itt az ideje, hogy próbára tegyétek önmagatokat. Akkora darabot vethettek be közös birtokunkból, amekkorát akartok. – Egyiküknek búza-, másikuknak kukorica-, harmadikuknak mákvetőmagot adott. Bővebben...

     Balázs gyakran játszadozott a padláson. Olyankor régi kacatok, elfeledett játékok, ócska biciklik és még számtalan kincs került elő. Ahányszor átforgatta a régi dobozokat, kofferokat, mindig talált valami érdekeset. Így aztán sok, számára kedves játékra tett szert, de leginkább ahhoz a bicskához ragaszkodott, amit a rengeteg kacat alatt, egy régi lisztesláda mélyén talált. Domború, fa nyeléből könnyen ki lehetett hajtani a széles pengét. A hegyes acélnak éle talán sosem volt, de Balázs mindig magával vitte, amikor a mezőre vagy az erdőbe indult portyázni. Bővebben...

     A délelőttöt Balázs apukája a kert végén álló kis házikóban töltötte. Tavaszi teendőit gondolta át, és a kerti szerszámait rendezgette. A kapába új éket kellett tenni, mert a nyél nagyon lötyögött. Az ásót megélezte, a gereblyébe két új fogat faragott azok helyett, amelyek még az ősszel törtek ki. A fejsze is előkerült. Balázs ott lábatlankodott körülötte, és kíváncsian figyelt.

     Szombat volt, nem kellett korán kelni. Balázs az ágyban lustálkodott, s közben egy képeskönyvet lapozgatott, ami arról szólt, hogy milyen sok erdőt vágnak ki a földön. Aztán gondolt egyet:
     – Ideje felkelni – mondta magának. Mielőtt megmosakodott és felöltözött volna, tornászott pár percig a nyitott ablak előtt. Nagyokat szippantott a langyos tavasz finom illatából. A kertben virágoztak a fák. Szinte hallani lehetett, ahogyan nyiladoztak a rügyek, mintha Balázst köszöntötték volna a friss lombkoronák!
Reggelizés közben eszébe jutottak a képek, amiket a könyvében látott. Kérdéssel fordult az édesapjához: Bővebben...