Mesék emberekről

     Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak pedig felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
     Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:

Bővebben: Benedek Elek: A három kívánság

Kategória: Mesék emberekről
     Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malacka túr: volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: vadász, halász, madarász, üres tarisznyában kotorász; kevés istenáldása volt a munkáján.
     Hanem amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon Isten nevében bár egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserébe neki adja valamelyik fiát.

Bővebben: Benedek Elek: A kerek kő

Kategória: Mesék emberekről

     Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
     Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

Bővebben: Benedek Elek: A só

Kategória: Mesék emberekről

A megérkezés

   Kacat kucko lakoja 02Egy hatalmas erdőben, ahol a fák alatt virágok nyílnak, gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában élt egyszer egy manó család. Az odúban sokan laktak, manó papa, manó mama és virgonc manó gyerekek. A legkisebb manó hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Gyakran megtréfálta a testvéreit, és mivel sok csínyt, kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.

   Kópé kicsi volt és vékony. Akkora volt csak, mintha két érett körtét egymásra tennénk. Szeretett fára mászni, onnan nézelődni, a vékony ágakon csimpaszkodni, hintázni, majd leugrani, és a fűben meghemperegni. Szívesen fedezett fel új ösvényeket, egyszer még a vakond alagútját is végig járta. Legjobban a zöld színt szerette, a nadrágja fűzöld volt, a kalapja barna, a pulóvere pedig világoszöld sárga csíkokkal.

Bővebben: Garay Zsuzsanna: A kacat kuckó lakója (Részlet)

Kategória: Mesék emberekről

Egyik szombat délután testvéreimmel állatfigurákat fűztünk. A könyvből kiválasztottuk a krokodilt. Szép, fényes sötétzöld gyöngyöt használtunk a testéhez, sárga lett a szeme. A nővéreim ügyesebbek és gyorsabbak voltak, mint én, könnyebben követték a rajzot, hamarabb elkészültek. Edit már a másodikhoz kezdett, amikor én még csak az elsővel bíbelődtem.
– Ez a fiú – mutatott rá a készre. – Ez pedig lány lesz. Ehhez világoszöldet fogok használni.
– Én pedig készítek kicsinyeket is! – kiáltott fel Lili. Irigykedve néztem őket. Hamar elfogyott a sötétzöld, és a világoszöld gyöngyöket tartalmazó dobozka is kiürült. Összevesztünk. Nekem nem jutott elég. Lili a végén már a kékeszöld színű gyöngyöket is elhasználta.

Bővebben: Garay Zsuzsanna: Mese a krokodilról

Kategória: Mesék emberekről
Volt egyszer egy messzi-messzi ország, úgy hívták: Angyalvölgy. Körös- körül fellegek övezték. A Nap soha nem tért nyugovóra, mindig beragyogta a fény. Itt éltek az angyalok örökös békességben és boldogságban. Köztük lakott az az angyallány, akiről most mesélni fogok.
     Termete, mint a karcsú nádszál, haja fekete, mint a holló tolla, szeme, mint a zafír. Selyemruhája zöld színben tündökölt, lágyan lebbent, ahogy lépett. Szárnyait csak sejteni lehetett, ahogy meg-megcsillantak a napfényben.

Bővebben: Hullám Mónika: Angyal a Földön (10 éves)

Kategória: Mesék emberekről

     Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.
     Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Bővebben: Illyés Gyula: Tündérszép Ilona és Árgyélus

Kategória: Mesék emberekről

     Volt egyszer egy öreg király, s annak egy leánya. De annak a kisasszonynak olyan nevetős volt az arca, hogy bárki ránézett, mindjárt maga is mosolyogni kezdett. Nem tetszett ez az öreg királynak, úgy gondolta, hogy léha és helytelen dolog, ha másoknak sírni van kedvük. Megtiltotta hát a lányának, hogy nevetősen nézzen, de a királykisasszonynak minden haja szála olyan derűvel volt teli, hogy a tiltás mit sem ért. 
     Jól van, ha így, hát így – gondolta a király –, akkor majd nem láthatja senki sem az arcát, sem egyetlen haja szálát!
     Ráparancsolt a lányára, hogy tetőtől talpig fátyolozza el magát. Bárki más elszomorodott volna ennek a parancsnak a hallatán, de a királykisasszony csak legyintett. Majd megérti a papa egy napon, hogy a mosoly úgy kell, mint egy falat kenyér. Elfátyolozta hát magát, de a szeme továbbra is olyan nevetős, ragyogó maradt, hogy az emberek mosolyogtak, ha meglátták.
     Dúlt-fúlt a király, hogy nem tudta megregulázni se a lányát, se az alattvalóit.
     – Megálljatok csak, majd elmegy a kedvetek a vigyorgástól!
     Kihirdette, hogy a lányát magas toronyba záratja, ott aztán legfeljebb a madarakra mosolyoghat, amelyek arra repülnek, alattvalóinak pedig törvényben tiltotta meg, hogy felfelé görbüljön a szájuk.
     Nem is volt senkinek kedve örülni ennek hallatán, csak a kisgyermekek nem hagytak fel a mosolygással, mert nekik mégse lehetett megtiltani a vidámságot.
     A király azonban még a kisdedektől is sajnálta a mosolygást, elküldetett hát a boszorkánymesterért, és megkérdezte tőle, hogyan törölhetné le a vidámságot összes alattvalója arcáról.
     – Annak csak egy módja van, királyom, lakat alá kell zárni a Mosolymanót.
     – Hát az meg miféle szerzet? – kérdezte a király.
     – A felhők között él, és ahány csecsemő csak erre a világra születik, arra mind rávigyorog, a gyerekek meg vissza. Ha szerét tudjuk ejteni, hogy ez a manó lakat alá kerüljön, senki nem fog többé mosolyogni.<

Bővebben: Ladányi-Turóczy Csilla: Mosolymanó és a bús király

Kategória: Mesék emberekről

     Évi és Panni, jó szemű, szorgalmas kislányok, szamócát szedtek az erdőben. Ha nem is könnyen, sok kutatás, hajolgatás árán, de mindkettőjük kosárkája megtelt édes pirosan mosolygó, illatos szamócával.
     Hazafelé menet két csöppséget vettek észre: pöttömnyi kisfiú és kislány játszott az út menti patakparton. Panni gyorsan a szamócákra terítette kendőjét, Évi azonban nem követte példáját.
     Amikor odaértek, a két csöppség vágyó szemeket meresztett a szamócákra, kérni azonban nem mertek. Ám Évike könnyen kitalálta mire gondolnak. Mindkét gyereknek bőven adott a kosarából. Felderült a kicsik arca, hálás szavakkal köszönték.
     Amikor továbbmentek, Panni nem állta meg kicsit rosszalló, kicsit kárörvendő megjegyzés nélkül:
     -  Most a te kosaradban sokkal kevesebb szamóca van, mint az enyémben!
     Évike nem akarta megbántani barátnőjét, de azért tréfás-komolyan így szólt:
     -  A gyomromnak, igaz, kevesebb maradt, de ez a kevesebb sokkal több  -  a szívemnek!

     Én hozzáteszem: a szamóca is, mint sok más földi dolog, jóra is csábíthat,  -  de az ellenkezőjére is!

 

Kategória: Mesék emberekről
     Akkoriban, amikor ez a történet megesett, még minden országban király uralkodott, akik sok-sok fiúgyermeket nemzettek, hogy biztosítva legyen az utódlás. A Csengettyűfalvával szomszédos királyságban azonban az öreg uralkodónak csupán egy lánya született, aki ráadásul igen furcsa teremtés volt. Kiskorától kezdve, csakis a vadaskertjében érezte jól magát, kedvenc állatai között. Még a barátait is aszerint válogatta, hogy ki kedveli az állatokat, ki nem, és csak azokat szerette igazán, akik valamilyen különleges, általa még nem ismert élőlénnyel tudták meglepni, megajándékozni.
     A tizennyolcadik életévét betöltve eladósorba került, azonban nem vette komolyan egyik kérőjét sem, továbbra is csak a vadaskertje volt számára a fontos, és egyik udvarlója sem tudott a kegyeibe férkőzni.
     Apja hamarosan megelégelte, hogy egy szem utódja nem akar férjhez menni, s ő hiába vár unokára. Országszerte közhírré tétette hát, hogy annak adja a leánya kezét, s vele a trónt, aki a különc gyermeket megörvendezteti valami rendkívüli ajándékkal, amitől maga is kezes „báránnyá” válik, s hajlandó lesz végre férjhez menni.
     Tódultak a királyi udvarba a különféle rendű és rangú fiatalemberek, akik sokféle élőlényt hoztak magukkal. Sárkányon kívül - mivel az már akkor is kihalófélben volt, s emiatt védettnek számított - mindenféle fajta síró, bőgő, mekegő, visító, szaladó, csúszó-mászó állat özönlötte el a várudvart, azonban gazdáik egyike se felelt meg a királylánynak.

Bővebben: Mester Györgyi: A Furaföld-i csudalények

Kategória: Mesék emberekről

1. oldal / 2

Támogatók, segítők

Érdeklik a szép fotók?

Látogassa meg a fényképgalériámat!  Művészi fotók az Óperencia főszerkesztőjétől.

Böngésző

Ajánlott böngészők a honlap használatához: Firefox, Opera, Google Chrome. Nem ajánlott böngésző: Internet Explorer 6.