– Anyu! Ugye mi is elmegyünk megnézni a bocsokat az állatkertben?!
– Bocsánat! A micseket? Hát persze, Maci…, akarom mondani: Marcikám – mosolygott, és megsimogatta kisfia kobakját.
Vasárnap reggel Marci úgy ugrott ki az ágyból, mintha lábacskáin rugók lettek volna. Az igazat megvallva, ez nem volt rá jellemző. Egyedül felöltözött – és ami egyáltalán nem volt rá jellemző –, a reggelihez is megterített.
– Apuuuu! Anyuuuu! Ébresztő! Indulunk az állatkertbe. Én már készen is vagyok, nézzétek!
A szülei egymásra mosolyogtak. Marci egyik zoknija kék volt, a másik sárga, ráadásul apa trikója, melyen egy hatalmas lekvárfolt éktelenkedett, egészen a térdéig ért.
Kilenc órakor már az állatkert bejáratánál várakoztak, Marci türelmetlenül toporgott. Amikor végre megkaparintották a belépőjegyet, a kisfiú előreszaladt. Csupán egyetlen futó pillantást vetett a kötéllétrán ugrándozó selyemmajmocskákra, figyelemre sem méltatta a legelésző lámát, s tekintete átsuhant a fél lábon unatkozó flamingók felett is. Apa és anya alig győzték az iramot. Az egyik pillanatban aztán Marci hirtelen megtorpant, és átszellemült arccal fordult feléjük.
– Nézzétek! Ott vannak! Mogyoró és Csoki! – mutatott a két kis bocsra.
A két mackó egy farönkre próbált felmászni, igen sután, esetlenül. Illetve dehogy esetlenül, éppen hogy esve, mert egyikük folyton leszédült, és messzire gurult. Aztán nekifutott, és újra felkapaszkodott, letaszítva a másikat. Így ment ez hosszú-hosszú perceken keresztül.
Marci a folyamatos unszolás ellenére sem mozdult el a ketrec elől.
Telt-múlt az idő, közeledett a záróra. Még akkor is megbabonázva nézte a mackókat, amikor az állatkert teljesen elnéptelenedett.
– Marci! Rögtön zárnak, gyere, induljunk haza! Vacsoráznunk is kell.
A kisfiú görcsösen megmarkolta a kerítést, majd határozottan és jó hangosan kijelentette:
– Én bizony innen el nem mozdulok! A mackók nélkül meg főleg nem megyek haza. Punk-tum!
Anya és apa tanácstalanul sóhajtottak.
A nagy lármára megjelent egy harcsabajszú úr, az állatkert igazgatója. Mikor megtudta, mi a hangoskodás apropója, elsietett. Néhány pillanat múlva újra feltűnt, és egy barna rongymedvével tért vissza. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az igazi bocsok.
– Ne feledd, Marci, Mézesmadzag nagyon különleges mackó! – suttogta, miközben a kisfiú felé nyújtotta. Marci kelletlenül húzta magához. Nézte balról, nézte jobbról, de semmi különlegeset nem látott rajta.
Amint az igazgató már eléggé távol járt, unottan gyömöszölte a hátizsákjába.
Amikor elindultak a kapu felé, még áhítozva pillantott vissza az igazi macikra. A durcáskodást aztán kitartóan folytatta egészen hazáig. Még vacsora közben, fürdéskor és lefekvéskor is zsörtölődött.
Hamarosan az egész ház elcsendesedett. Amikor már mindenki mélyen aludt, Marci ágya mellett megrezzent a hátizsák. A néma csendet halk, de tisztán kivehető brummogás törte meg: brumm-brumm, brumm-brumm...
Felhívás, pályázat!
Kedves Gyerekek!
Mit gondoltok, hogyan folytatódott a történet? Van kedvetek tovább írni a mesét? A legérdekesebb befejezés alkotói (mindkét korosztályból egy-egy) jutalomban részesülnek.
Feltételek:
- Az írásotok hossza legalább 50 és legfeljebb 200 szó legyen!
- Beküldési határidő: 2010. augusztus 31.
- Eredményhirdetés a weblapon: 2010. szeptember 15.
- Beküldési cím: szerkesztoseg@operencia.com
- Korosztályok: 6-10 évesek és 10-14 évesek.
- A zsűri tagjai: Duga Boglárka, Nyquist Gizella, Pataki Edit és Tóthárpád Ferenc.
Sok sikert kívánunk!
Az Óperencia szerkesztősége
| < Előző | Következő > |
|---|
