(Átdolgozta Nyquist Gizella)
Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert.
Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját: mondja meg Gergő juhásznak, hogy szeretne vele megismerkedni a magyarok királya.
Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett.
A király nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában.
– No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? – kérdezte tőle nagy nyájassággal.
– Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér.
A király elnevette magát, hogy így meg tudott felelni a juhász. Mert csakugyan, ha nincs eső a tavaszi vetésre, nem terem búza, nem lesz kenyér, s nincs mit enni. Mert mégiscsak a kenyér a legdrágább kincs.
Délebédnél az asztal csak úgy görnyedt a sok drága étel alatt. Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, lágy a bele, mint a selyem.
Hozták a szakácsok az első fogást: aranyszínű tyúkhúslevest. Ahogy betálalták, azt mondja a király:
– Lássunk hozzá, urak, huncut, aki meg nem eszi a levesét!
Mert majd el is feledtem mondani, hogy a bárók, grófok, hercegek mind ott ültek a király asztalánál, de azért a király jobbján mégiscsak a juhász ült. Kínálgatta is erősen:
– Ne kéresd magad, Gergő fiam, mondom, huncut, aki a levesét meg nem eszi.
– Az ám, uram király, de nekem nem adtak kanalat – felelte a juhász.
Nem ám, mert meg volt parancsolva az inasoknak, hogy felejtsenek el Gergőnek kanalat adni. Kíváncsi volt rá a király, hogy vágja ki magát a juhász a csávából. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nagyon haragudnék.
– Ejnye, jeges teringette! – fordult a cselédnéphez. – Mindjárt hozzatok egy ezüstkanalat az én vendégemnek, vagy hátraköttetem a sarkatokat!
Kifordult az öreg főinas, aki előre be volt tanítva, de csak sebtiben visszajött:
– Fölséges királyom, a királyné asszony elvitte az asztalfia kulcsát, nem lehet kanalat kivenni.
– Sose búsulj, uram király – legyintett Gergő juhász a kezével –, nem maradok én azért éhen.
Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban.
Az urak összenéztek, mikor egyszerre csak megszólal ám a juhász nagy hidegvérrel:
– Hanem oszt most már huncut ám, aki a kanalát meg nem eszi, mint én az enyémet!
Három falatban lenyelte a cipóhajat, amellyel a levest bekanalazta.
Mátyásnak annyira megtetszett a Gergő juhász maga föltalálása, hogy egy tarisznya arannyal eresztette útnak ebéd után.
Azt hazavitte Gergő Kecskemétre. Úr lett Gergő juhász a sok pénzből: ezután piros csizmában őrizte a juhokat.
Meg is maradt az emlékezete. Mifelénk még most is azt mondják az olyan emberre, aki sebesen elvégzi az ebédet, vacsorát:
– Bekapta, mint Gergő juhász a kanalát!
Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert.Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját: mondja meg Gergő juhásznak, hogy szeretne vele megismerkedni a magyarok királya.
Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett.
A király nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában.
– No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? – kérdezte tőle nagy nyájassággal.
– Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér.
A király elnevette magát, hogy így meg tudott felelni a juhász. Mert csakugyan, ha nincs eső a tavaszi vetésre, nem terem búza, nem lesz kenyér, s nincs mit enni. Mert mégiscsak a kenyér a legdrágább kincs.
Délebédnél az asztal csak úgy görnyedt a sok drága étel alatt. Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, lágy a bele, mint a selyem.
Hozták a szakácsok az első fogást: aranyszínű tyúkhúslevest. Ahogy betálalták, azt mondja a király:
– Lássunk hozzá, urak, huncut, aki meg nem eszi a levesét!
Mert majd el is feledtem mondani, hogy a bárók, grófok, hercegek mind ott ültek a király asztalánál, de azért a király jobbján mégiscsak a juhász ült. Kínálgatta is erősen:
– Ne kéresd magad, Gergő fiam, mondom, huncut, aki a levesét meg nem eszi.
– Az ám, uram király, de nekem nem adtak kanalat – felelte a juhász.
Nem ám, mert meg volt parancsolva az inasoknak, hogy felejtsenek el Gergőnek kanalat adni. Kíváncsi volt rá a király, hogy vágja ki magát a juhász a csávából. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nagyon haragudnék.
– Ejnye, jeges teringette! – fordult a cselédnéphez. – Mindjárt hozzatok egy ezüstkanalat az én vendégemnek, vagy hátraköttetem a sarkatokat!
Kifordult az öreg főinas, aki előre be volt tanítva, de csak sebtiben visszajött:
– Fölséges királyom, a királyné asszony elvitte az asztalfia kulcsát, nem lehet kanalat kivenni.
– Sose búsulj, uram király – legyintett Gergő juhász a kezével –, nem maradok én azért éhen.
Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban.
Az urak összenéztek, mikor egyszerre csak megszólal ám a juhász nagy hidegvérrel:
– Hanem oszt most már huncut ám, aki a kanalát meg nem eszi, mint én az enyémet!
Három falatban lenyelte a cipóhajat, amellyel a levest bekanalazta.
Mátyásnak annyira megtetszett a Gergő juhász maga föltalálása, hogy egy tarisznya arannyal eresztette útnak ebéd után.
Azt hazavitte Gergő Kecskemétre. Úr lett Gergő juhász a sok pénzből: ezután piros csizmában őrizte a juhokat.
Meg is maradt az emlékezete. Mifelénk még most is azt mondják az olyan emberre, aki sebesen elvégzi az ebédet, vacsorát:
– Bekapta, mint Gergő juhász a kanalát!
Szómagyarázó:
| asztalfia | asztalfiók |  |
| inas, cseléd | az uraság kiszolgálói (az inas másik jelentése: valamilyen mesterség gyakorlója) |
|
| juhász | birkapásztor |  |
| kengyelfutó | olyan szolga, aki kengyelben, azaz lóháton követte urát, vagy továbbította a gyors hírt | |
| kakastejjel sütött cipó | mesebeli finom kenyér | |
| kivágja magát a csávából | kellemetlen helyzetben feltalálja magát | |
| a kenyér pilléje | a kenyér megszegésekor levágott kisebbik darab |  |
Számos – a meséhez kapcsolódó – kérdést és feladatot találhattok az Óperencia magazin 2010 nyári számának a 15. oldalán. Rendeljétek meg (az USA-ba és Kanadába szállít a nyomda)!
| < Előző |
|---|
