Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag úr. Ennek a nagyon gazdag úrnak volt egy nagyon-nagyon szegény szolgája. Egyszer a nagyon gazdag úr kiadta neki parancsba, hogy menjen el a szántóföldjére aratni. Megparancsolta neki, hogy egy nap alatt két holdat kell learatnia, marokba szednie, kepébe raknia, azonban csak úgy arathat, hogy a gabonát szálanként vágja le.
   A szegény ember ki is ment a mezőre. Elkezdte vágni a búzát, de akármennyit is dolgozott, egy nap alatt alig tudott a szántóföld végére érni. Esteledett már, amikor szomorúan látta, hogy nemsokára kiér a hosszú föld végére, és még mindig csak egy sort aratott le egész nap. Ráadásul más nehézség is kezdett tornyosulni előtte. Egyre vastagabbak lettek a gabonaszálak a föld vége felé. Nem tudta, milyen gabona ez, mi lehet ennek az oka? Bővebben...

     Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
     Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
     Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől. Bővebben...

(Átdolgozta Nyquist Gizella)

     Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert.
     Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját: mondja meg Gergő juhásznak, hogy szeretne vele megismerkedni a magyarok királya.
     Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett.
     A király nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában.
     – No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? – kérdezte tőle nagy nyájassággal.
     – Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér. Bővebben...