Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy testvér: egy fiú és három lány. Tél, Tavasz, Nyár és Ősz volt a nevük. Öreg szüleik: Év Apó és Év Anyó egyformán szerették őket, igazságosan osztották szét közöttük minden vagyonukat: az évet, három-három hónapot adtak mindegyiküknek.
     Tél volt a legidősebb a testvérek között, az egyetlen fiú, hamar megszokta, hogy erősebb húgainál. Már december közepére mindent megfagyasztott maga körül. Szerette a szépséget, a tisztaságot: fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg, ne hasonlítsanak egymásra. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra. Óriási jégcsapokat növesztett a házak ereszére, a barlangok bejáratára. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.    Decemberben fehér karácsonnyal kedveskedett az erre áhítozóknak.  
     Napsütéses délutánokon Tél kis barátnőjével, Sugárkával, kicsalta a gyerekeket, hóembert épített velük, hócsatákat rendezett közöttük, korcsolyaversenyeket a befagyott vizeken, szánkózást a domboldalakon. A fázós apróságok is kimelegedtek a téli játékokban.
    Januárban vészterhes felhőkkel takarta el az eget, de még februárban is szaporította a hóakadályokat úttalanná vált utakon, korcsolyapályává változtatva a járdát. Kiéheztette a vadakat, a madarakat, s bizony megfagytak a vigyázatlan rovarok, ha nem bújtak eléggé mélyre az avarban, fakéregben.
     Tél tombolása megszelídült, mikor március elején szépséges húgával, a nevetős szemű Tavasszal találkozott.
    – Elfáradtam, kishúgom! – panaszkodott neki, és fagyos puszit lehelt rózsás arcocskájára, átadta neki Ősz üdvözletét.
    – Jól dolgoztál, bátyuskám – melengette meg bátyját Tavasz játékos jókedvében. – Pihentetted a magvakat, puha hótakaróval fedted be az őszi vetéseket, engedted az állatoknak, hogy téli álmot aludjanak.
    – Ügyelj majd a medvebocsokra, ha előmerészkednek! Nagyon picikék! – búcsúzott Tél húgocskájától, de a hegycsúcsokról nem húzódott vissza. Egy-két kemény faggyal márciusban, de még májusban is visszalátogatott a kertekbe, megdermesztve barackfák, mandulák virágait, pedig csak húgocskáját szerette volna viszontlátni.
    Mikor Tavasz egyedül maradt, Napocska segítségét kérte. Először a vastag hóbundát vékonyították meg, aztán egyre kisebbekre zsugorították a makacs hófoltokat. Az eddig tiszta fehérséget körben a világon a sár vigasztalan feketesége váltotta fel.
     Tavasz Napocska tüzével külön felmelengetett minden magvacskát, minden ágacskát. Apró kis csírák, hajtások dugták ki kíváncsi fejecskéjüket a még didergő földből, aztán szinte szemlátomást nőttek a cirógató sugarakban. A fák és bokrok rügyeket fakasztottak, ezekből levelecskék és virágocskák pattantak ki, de születtek virágok és levelek az eddig csupasz földön is.
    Tél fehérsége és a sár feketesége után alig néhány nappal színpompába öltözött a világ: pirosban, sárgában, fehérben, kékben tündököltek a virágok, zöld színt öltött a környezet, és ez az ég kékségével a végtelenné tágult látóhatár peremén találkozott, össze is olvadt vele. Fűszálakon harmat szivárványlott, katicabogár itta szomjasan.
    A hóban tisztára fürdetett fák és bokrok ismét csodálatos ruhát öltöttek: fehérben ékeskedett a meggy, a cseresznye, a szilva, a kökény, mintha mindannyian lakodalmukra készülő menyasszonyok lennének a rózsaszínbe, kékeslilába bújt koszorúslányok: a barackok, az almák és a körték között.
    Az ünnep fenségéhez méltóan virágillat áradt a levegőben: minden és mindenki felszabadult, ujjongott. Madarak daloltak, méhek döngicséltek, megköszönték Télnek, hogy kipihenhették magukat, Tavasznak pedig életük szépségét.
    Tavasz megérlelte első gyümölcseit: az epret, a cseresznyét, és bő termést ígért a földeken, a veteményesekben is. Fejesedett a saláta, gömbölyödött a retek, nőtt a hagyma, hogy vitaminnal gazdagítsák az embereket.
     – Máris megjöttél, testvérkém? – fogadta kedvesen idősebb húgát Tavasz, miközben ki se látszott a munkából. – Pedig jócskán maradt még tennivalóm.
    – Sokat dolgoztál, nővérkém – üdvözölte őt elismeréssel Nyár. – Csacsogással, csicsergéssel teltek meg a madárfészkek, kölykök növekednek az odukban, kotorékokban; a föld alatt és a föld felett, a fák lombkoronájának magasában és tavaknak, folyóknak mélyében is pezseg az élet. Csodálatosan pompáznak a virágok. Nem megszázszoroztad, hanem megezerszerezted a magvakat, a gyümölcsöt, most már csak rajtam áll, mekkorára növelem őket.
    – Aztán ne sokat heveskedj, hugicám, mert gyorsan összeaszalod, amit én életerősnek indítottam! – búcsúzott könnyű puszival Tavasz, közben átadta testvérük,
Tél üdvözletét.
     Nyár felnevelte a kétlábú és négylábú apróságok többségét, megérlelte és aratásra engedte át a gabonát, szabadságra küldte az óvodásokat és az iskolásokat. Kikapcsolódókkal, kirándulókkal töltötte meg a vízpartokat, a strandokat, a hegyeket és a völgyeket, az erdőket és a lugasokat. A fák és a bokrok ontották gyümölcsüket, a tövek termésüket: a barack, az alma, a körte, a szilva, a görög- és a sárgadinnye mézédesre ért. Paprika, paradicsom, tök, uborka, borsó, bab gazdagította a kínálatot.
    – Sokat dolgoztál, nővérkém! – köszöntötte őt elismeréssel Ősz. – Segítettél a virágoknak, hogy illatosak, színesek maradjanak, hogy szépségükben pompázzanak, segítettél a gyümölcsöknek, a terméseknek, hogy ízesek, vitamindúsak legyenek, segítettél a magvaknak kihordani-megérlelni ezerszeres terhüket. Vadászni tanítottad a négylábúak kölykeit, repülni és élelmet keresni a madárfiókókát, nekem gazdag tárházat hagysz, hogy a betakarítást megkönnyíthessem.  
    – Vigyázz a költöző madarakra, de a vándorokra is! – búcsúzott tőle Nyár, és átadta neki Tavasz üzenetét. – Erősítsd még meg az apróságokat! Mielőtt elmennél, segíts az itt maradóknak sűrű tollazatot, vastag bundát ölteniük! Nehogy sokat sírdogálj, legyen idő betakarítani a termést, felkészíteni Tél bátyánk látogatására a termőföldeket!
     Ősz nyári meleggel, derűs napsütéssel köszöntött be, vidám szüretelőkkel, gyümölcsszedőkkel töltötte meg a kerteket, hegyoldalakat. Emberek és gépek serénykedtek a földeken, hordták kamrájukba, csűrjükbe, pajtájukba a termést. Tücskök cirpelése zengte be az éjszakákat.
    Színpompás ruhát öltött a környezet: az eddig zöld levelek bíborrá, arannyá, csodabarnává váltak. Gazdagon illatoztak a kertek, túlérett gyümölcsöket lakmároztak madarak, bogarak, gyűjtögethettek téli raktárjukba mókusok, hörcsögök, sünök, méhek, hangyák.
    Aztán Ősz elszomorodott, sajnálta, hogy a virágokat nem őrizheti meg. Sokat sírt, az utakat sártengerré változtatta. A fák és bokrok minden levelüket lehullatták, csontvázcsupaszon dideregtek, csak a fenyők várakoztak a télre örökzöld szépségükben. Fűszálakra dér dermedt, köd szűkítette össze a látóhatárt.
    – Sokat dolgoztál, kicsi húgocskám! – köszöntötte Őszt Tél hideg ölelésével, de gyorsan letörölte arcocskájáról a könnyeket, mielőtt odafagytak volna. – Vastag avart biztosítottál, hogy a rovarok elbújhassanak, mélybe hullajtottad a magvakat, hogy téli pihenésük után jövőre is ezerszeresen fizessenek. Segítettél az embereknek, hogy betakarítsák a termést, hogy gondoskodjanak tűzrevalójukról. Te is megérdemled a pihenést.
    – Úgy gondolod, bátyó? – kérdezte Ősz, és kivételesen nem kötözködött vele, mert nagyon elfáradt az eltelt három hónap szorgoskodásában. Átadta testvérének Nyár üdvözletét. – Azért egy kicsit szívesen maradok még, hagyjuk meg az élőlényeknek a melengető napsütés ajándékát!
     Tél nem mondott ellent kedvenc kishúgának, átengedett néhány hetet, hogy még kedvére tevékenykedhessék. Bágyadt napsugárral búcsúzott Ősz, sok élőlény hálálkodott érte. A növények megköszönték Nyárnak és Ősznek gyümölcseiket, terméseiket, az állatok is kölykeiket, fiókáikat. Kéréssel fordultak Télhez: vigyázzon álmukra, pihenésükre.
     December végére Tél mindent megfagyasztott maga körül. Fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra, vezetékre. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.
    Még azok is, akik szerették Telet, miközben ajándékait élvezték, örültek neki, hogy utána Tavasz is, Nyár is, Ősz is következik.
     – Alig találkozunk, mégis ugyanazért, ugyanazokért dolgozunk mind a négyen – sóhajtott Tél, mikor három kishúgára gondolt, és a legidősebbre, Tavaszra várt.
    Év Anyó és Év Apó jogosan lehet büszke négy munkás gyermekére.

 

< Előző		Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Az idő múlása (évszakok, hónapok)