Egyszer volt…, …hogy’ is volt? Talán egyszer volt, hol nem volt! Ki tudja hol volt? Ki tudja hol van?
Az üveghegyen innen? Az Óperenciás-tengeren túl? Ahol a kurta farkú malac túr?
Dehogy! Sem így, sem úgy! Völgyön innen, hegyen túl, hol sok szikla égbe szúr…
Induljunk el messzire, messzire, hagyjuk el a völgyet, kapaszkodjunk fel magasra, nagyon magasra.
Egyik hegy olyan, mint a másik. Miről ismerjük meg ezt a nevezetes helyet? Miről, miről…, különleges formájáról. Mitől olyan különleges? Fényképen vagy a valóságban láttál már hegyet és sziklát eleget. Magasak, hegyesek. Ez is magas, hegyes is. Igen ám, de az óriási hegycsúcs mellett tizenkét kisebb csúcs is emelkedik. Ráadásul, ha megérkeztél, s körülsétálsz a hegyoldalon, akkor egyik ámulatból a másikba esel.
Előbb azt érzed, lefagy a fejedről az a formás fülecskéd, s hozzá fúj a szél és hull a hó, a másik pillanatban enyhe szellő simogat, majd váratlanul pirossá válik az orrod a tűző naptól, a nagy melegtől, azután hűvös szél és köd ölel körül, s a következő pillanatban ismét hóembert építhetnél.
Mi ez a varázslat? Egyszerű a magyarázat: a tizenkét hónap négy évszakot varázsol körénk. Lakásuk körül is mindig ott a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, vagyis az
| Nézd, a TAVASZ erre jár: huncut, pajkos kicsi lány. Szoknya lebben, szellő száll, jót kacag – és meg-megáll. Ébresztgeti a Napot, kancsóból hint harmatot. Ezerszínű lesz a rét: ráteríti köntösét. Virág nyílik, rügy fakad, minden él az ég alatt. Ajtó koppan, vendég jön: illendően beköszön! Meleget hoz NYÁR-LEGÉNY, szelíd esőt hint a szél. Almát, körtét melenget, eperszemet szemezget. Aranytenger a vidék, hullámzik a messzeség. Búzaszemek megértek: – Munkára fel, legények! Patakparton víg a nyár, ki teheti odajár. Fürdik, játszik nagyokat, amíg az ősz kopogtat. Kedves apó, ez az ŐSZ, ő is köztünk elidőz. Szőlőt érlel, szüretel, emberekkel ünnepel. Ecsetet vesz kezébe, azt vette a fejébe, színt fest minden levélre, így megy a tél elébe. Hullanak a levelek, meg is szólal: – Elmegyek, mert a TÉL már közeleg: nagyszakállú, ősz, öreg. Szakállából hull a hó, fehér öröm: csudajó! A hóember nem fázik, lyukas pipán pipázik. A madár-nép didereg, egy picit sem csicsereg. Jégcsapok az ereszen: összebújnak hidegen. Csillog-villog a világ, s ablakon a jégvirág; a fák ágán dér-levél, havat hoz az esti szél. |
A tizenkét hegycsúcs alatt tehát a tizenkét testvér lakása rejtőzik. Január délceg, fiatal fiú. Odabent csupa-csupa fehér minden. Ablakán jégvirágok nyílnak, ereszén jégcsapok erdeje sokasodik. Ruhája fehér, arca piros. Kéményében hideg szelek muzsikálnak, s hófúvás kavarog háza körül.
Február kedves, mosolygós, csípős nyelvű lány. Világoskék ruhát visel, szoknyája mellett szelek suhognak. A hófelhők mögül, melyek a csúcs körül laknak, néha már előbukkan a Nap.
Március-leány sárgászöld színekkel díszítette szállását, s önmagát. Intésére langyos, könnyű fény köszönt ránk, s az ágakra rügyek szaladnak.
A szomszédságból mindig nevetés, móka, kacagás hallatszik. Április, akit a testvérei csak Ápri Julisnak hívnak, vidám és kiszámíthatatlan. Üde zölddel borít be mindent: házat, fákat, mezőt és rétet.
A tavasz két leányát alig-alig győzi nevelgetni, tanítgatni fiútestvérük: Május. Ő már majdnem komoly férfiember, s ezt sötétzöld öltözetével is bizonyítani szeretné.
Odébb a nyár: Június vidám sárgában, Július narancsszínnel, Augusztus pirosas sárgával, mindannyian a Nap ragyogásával. A három hegycsúcsot is mindig fény ragyogja be.
A fény és a ragyogás mellett, kicsit odébb a komor ősz lakik: Szeptember, világos barnán, Október szürkén, ködbundában, November sötétbarna kabátban.
Kit is felejtettem el? Senkit, most következik a vén, kedves, öreg apóka: December, mintha sötétkék kristályok csillognának körülötte. Havat, szelet, hideget és meghitt ünnepeket hoz nekünk.
Az évszakok velünk laknak, s mi is ővelük.
| < Előző | Következő > |
|---|
Magyar irodalom - Mesék, történetek - Az idő múlása (évszakok, hónapok)
