Megy a Felhő fönn az égen,
fütyörészve, szép kövéren.
Bizony nagyon lóg a hasa,
lassan ér hát ezért haza.

Egy tó fölött megáll mégis
– Van még idő estebédig –,
tükörképét nézi hosszan,
föl is kiált jó hangosan:

„Nem is vitás, ki a legszebb:
enyém ez a pompás termet.
Aki látott egyszer engem,
nem lehet, hogy mást szeressen!”

Örömében hasa remeg –
indul tovább, elégedett.
Fütyörészve, szép kövéren
megy a Felhő fönn az égen.

Arra visz a Szélvész útja,
ordít, süvít zúgva-búgva:
„De kövér vagy! S hű, de rusnya,
felhők közt a világcsúfja!”

Közeledve, távolodva
komisz Szélvész ezt harsogja. –
Áll a Felhő megszeppenve,
borús lesz az arca, kedve.

Szipog – pedig nem akarja,
könnyes már a szeme sarka.
Bánatában sír a Felhő
– ezért dől most ránk az eső.